Siker

A múlt olyan, mint egy elrontott frizura a régi fotókon. Nézed, fogod a fejed, de visszanöveszteni nem tudod. Amit megtettél, amit elmulasztottál, amit rosszul mondtál — mind ott van mögötted. Nem javítható. És furcsa módon pont ettől lesz élhető.

Valahol most is van valaki, aki mintha turbó fokozatba kapcsolt volna. A cége pörög, az előléptetéseket dobálják utána, az edzőteremben pedig úgy fejlődik, mintha titokban szuperkatonai programban venne részt. Te meg ülsz a konyhaasztalnál, kávéval a kezedben, és azon gondolkodsz: „Én mit csinálok rosszul?”

Ha most küldhetnék egy üzenetet a tíz évvel fiatalabb önmagamnak, nem lottószámokat írnék bele. Pedig csábító. Aztán rájönnék, hogy azzal pont azt a tanulást ütném ki, ami idáig elhozott. Szóval inkább ezt mondanám neki. Nekem. Magamnak.

Volt már olyan napod, amikor este hazaértél, ledobtad a táskád, és arra gondoltál: „Hullafáradt vagyok, mégsem vagyok semmivel sem előrébb, mint tegnap!” Nem fáradtság volt. Inkább az a furcsa, üres érzés, hogy ment a pörgés, mégsem mozdult semmi. Itt szokott becsúszni a nagy félreértés. Hogy ha még többet dolgozol, akkor majd valami történik. Előléptetés, elismerés, pénz, nyugalom. Bármi. Csakhogy a valóság sokszor az, hogy csak egyre mélyebb árkot ásol – rossz helyen.

Van egy fura csapda az életben. Évekig keresed, miben vagy jó, közben meg lehet, hogy már rég csinálod. Csak nem veszed komolyan. Mert ami könnyen megy, arra legyintesz: „á, ez semmi”. Spoiler: másoknak nagyon nem semmi.

Van az a sofőr a reggeli dugóban. Tudod, aki idegesen cikázik, sávot vált sáv után, mintha ettől hirtelen eltűnne előtte húsz autó. És van az a másik típus is: aki a sikerért rohan, öt évre előre mindent kiszámol, táblázatot gyárt az álmaiból, majd dühös lesz, amikor az élet nem hajlandó együttműködni. A közös bennük? Azt hiszik, gyorsítani lehet azt, ami nem rajtuk múlik. Pedig egyetlen dolog van, ami tényleg a kezedben van. Nem a teljes út. Nem a végállomás. Hanem a következő lépés. Ülj le. Igyál egy korty kávét. Beszéljünk erről.

Nem az időd kevés, hanem a fejed van tele felesleges zajjal. Nekem ez egy teljesen hétköznapi helyzetben ütött be: ültem a kanapén, és már megint azon pörögtem, hogy „mit rontok el”, miközben valójában csak jobb kérdéseket kellett volna feltennem magamnak.

Van az a januári pillanat, amikor hirtelen mindenki vezérigazgató lesz a saját életében. Új füzet. Új app. Új fogadalom. „Idén végre rendbe teszem magam.” Aztán jön egy átlagos kedd, egy túl hosszú nap, egy „csak egy rész”-nek indult Netflix-maraton… és a nagy cél ugyanott végzi, ahol a karácsonyi bejgli morzsái: a kanapé repedéseiben.