Kezdjük az alapoknál: ha töltött káposzta érkezik feléd ballisztikus pályán, akkor a „kommunikációs tréning” most nem prioritás. Ilyenkor az életösztön dolgozik, és teljes joggal. Viszont amíg a lépcső alatti szekrényben összekuporodva hallgatod, ahogy a villák passzív-agresszíven csörömpölnek, van időd rájönni valamire: a következő vihar előre be van írva a naptárba. Csak még nem kaptad meg róla a meghívót.
-
Van az a pillanat, amikor már a harmadik kávé is csak díszlet. A tested pörög, az agyad meg közben egy külön műsorsávon futtatja a „mi lesz, ha…?” című sorozat összes évadát. És persze mindegyik rész jó kis horoggal ér véget. A legtöbben ilyenkor még több gondolkodást rendelnek a gondolkodás mellé. Elemzés, önboncolás, „na jó, de mi lenne az ideális lépés?”. Spoiler: a szorongás imádja az ideális lépést. Mert az ideális lépés általában nem történik meg. (És ha nem történik meg, a szorongásnak marad munkája. Nyert ügy! … Neki.)
-
Van az a barát, aki egy tüsszentésre is már „szerintem ez valami komoly” arccal guglizik. És igen: ha minden fejfájásra CT-t követelne, valószínűleg finoman elvennéd tőle a telefonját, és adnál helyette vizet meg egy aszpirint. Na és mi mit csinálunk, amikor nem a fejünk fáj, hanem az életünk? Sokszor pont ugyanazt: az első kellemetlen tünetre rátoljuk a piros gombot. Költözés, szakítás, felmondás, „kész, én ilyen vagyok”, „ez toxikus”, „új életet kezdek holnaptól” – mintha a mindennapok egy akciófilm lennének, ahol csak robbantani lehet.
-
Van egy szabály, amitől azóta is kicsit vakarom a fejem, mert bosszantóan igaz: olyan dolgokba vágj bele, amik elég nehezek ahhoz, hogy az elején garantáltan égesd magad, de elég fontosak ahhoz, hogy később ne bánd meg. Na most, ha ezt komolyan vesszük, akkor az álmaink jelentős része nem „motivációhiányon” bukik el, hanem azon az egyetlen, nagyon emberi mondaton, amit magunknak suttogunk: „Oké, de mi van, ha béna leszek?” Spoiler: béna leszel. És ez nem hiba a rendszerben, hanem ez maga a rendszer.
-
Megnyitod a laptopot, hogy jelentkezz arra az állásra / elküldd az ajánlatot / felhívd azt az embert / beiratkozz a tanfolyamra… és egyszer csak azon kapod magad, hogy fél órája a „mi van, ha” különböző változatait gyártod. Külön vicces, hogy közben mennyire profin tudunk remélni más dolgoknál. Egy filmelőzetesnél nem ülsz le Excel-táblázatot készíteni a „mi van, ha csalódás” kockázatáról. Veszel jegyet, beülsz, ropog a popcorn, és maximum annyit mondasz: „Na, nézzük.” Az életednél viszont hirtelen mindenkiben felébred a belső biztosítási szakértő.
-
-
-
-
-
-