Vannak olyan napok, amikor már reggel érzed, hogy valami csikorog. Olyan, mint amikor beülsz az autóba, indítanál, de csak egy fáradt „krrr” az egész. Aztán mégis megpróbálod még egyszer. És még egyszer. Valahogy így működik a kitartás is: néha csoda történik, máskor meg csak kínzod magad a sehova vezető próbálkozásokkal.

Sok ember fejében az a kép él, hogy a „jó” párok nem veszekszenek. Maximum néha „összeszólalkoznak”. Van ilyen?

Van egy barátom, akinek minden nap ugyanúgy telik: kávé, villamos, munka, haza. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ha holnap reggel úgy kelne, hogy annyi pénze van, amennyit csak akar, mit csinálna. Csak nézett rám, mint aki hirtelen elfelejtette a saját nevét is. A csend hosszabb volt, mint egy hétfői értekezlet.

Van az a pillanat, amikor már indulnál tovább, de valami belül azt mondja: „Várj még egy kicsit.” Nem sokról beszélek — nagyjából annyi időről, mint amennyi alatt a villanykapcsolóig sétálsz. Mégis ez a kis idő dönti el, milyen lesz a napod. Olyan, amit elfelejtesz vacsora előtt, vagy olyan, ami beléd akad, mint egy dallam, amit nem tudsz kiverni a fejedből. A napok többsége olyan, mint egy félig begombolt ing: messziről nem feltűnő, de valami mégsem stimmel. És általában pont az a plusz egy perc hiányzik, amit sajnáltál rászánni.