Egy régi vágyad végre teljesül. Megkapod a diplomát. Megvan az előléptetés. Ott állsz a frissen átvett új autó mellett. Vagy végre összejöttök valakivel, akire régóta szemet vetettél. És várod a boldogságot! Aztán… semmi. Két nap múlva ugyanazt a fáradt, kissé üres „oké, és akkor most mi van?” érzést érzed, mint korábban.

Reggel néha úgy indul minden, mintha a világ összekacsintana veled. Aztán jön valaki, aki egy mozdulattal betesz a gödörbe. Láttam már olyat, hogy egy teljesen ártatlan kis konfliktus órákra elvágta valaki kedvét. És a legszebb? Aki elindította, sokszor azt sem tudta, mit tett.

Van az a fura, feszült pillanat, amikor már mindent tudsz, csak még semmit nem csinálsz. Mint amikor a futócipőd hetek óta a bejáratnál áll, te meg minden nap elsétálsz mellette, mintha ő lenne a hibás. Pedig nem ő az. Tudod, mi hiányzik? Az első bénácska, kicsit kényelmetlen, de felszabadító mozdulat.

Reggel ültem a kanapén, a kávém már csak langyos volt, és azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent csináltam volna már, ha nem gondolkodnék ennyit. Aztán eszembe jutott egy barátom mondata: „Te, ha 15 percet kocognál, most nem itt zombulnál.” Szemtelen volt, de igaza lett.