Volt már olyan érzésed, hogy eltörpülsz az univerzum mérete mellett? Hogy csak egy porszem vagy a végtelenben? Én is átéltem ezt. Utoljára, amikor megnéztem ezt a videót: https://youtu.be/GoW8Tf7hTGA?t=41 Az első gondolataim ilyenkor mindig ugyanazok: „mi értelme ennek az egésznek? Olyan kicsi vagyok, hogy semmit sem számítok!”

Mi lenne, ha a tíz évvel idősebb éned most megjelenne az ajtóban? Mosolyogva megölelne, és azt mondaná: „Köszönöm, hogy nem adtad fel”? Vagy csak sóhajtana egyet, és odavetné: „Komolyan, erre ment el tíz év?” Ha inkább az utóbbi verzió rémlik fel, talán itt az ideje újragondolni, mit építesz ma a jövőd alapjaiba.

Volt már olyan érzésed, hogy bármennyit pörögsz, az életed akkor is elmegy melletted? Én éveken át úgy gondoltam, hogy a hatékonyság nálam már zsebben van. Excel-táblák, időmenedzsment appok, Ferriss-féle trükkök – minden megvolt. Aztán rájöttem, hogy valójában csak úgy rohangáltam, mint egy túl lelkes kölyökkutya a saját farkát kergetve.

Egy rossz kapcsolatban lenni olyan, mint gördeszkával felmenni az emeletre: lehet próbálkozni, de vért izzadsz közben, és a végén úgyis leesel. Sokáig én is azt hittem, hogy a kapcsolat arról szól, ki bírja tovább egyedül cipelni a másikat. Aztán rájöttem, hogy hol a baj.