Nincs veszekedés. Nincs ajtócsapkodás, nincs dráma. Csak fáradt egymás mellett élés. Udvarias mondatok, megszokott rutin, közös bevásárlólista. Kívülről ez stabilnak tűnik. Belülről viszont olyan, mintha folyamatosan visszatartanád a levegőt. Nem fuldokolsz, csak… nem kapsz igazán levegőt.

Volt már olyan napod, amikor reggel még hősiesen eldöntötted, hogy ma nem nassolsz, este nyolckor pedig a kanapén ültél, és azon gondolkodtál, mikor ürült ki a zacskó?

Van az a sofőr a reggeli dugóban. Tudod, aki idegesen cikázik, sávot vált sáv után, mintha ettől hirtelen eltűnne előtte húsz autó. És van az a másik típus is: aki a sikerért rohan, öt évre előre mindent kiszámol, táblázatot gyárt az álmaiból, majd dühös lesz, amikor az élet nem hajlandó együttműködni. A közös bennük? Azt hiszik, gyorsítani lehet azt, ami nem rajtuk múlik. Pedig egyetlen dolog van, ami tényleg a kezedben van. Nem a teljes út. Nem a végállomás. Hanem a következő lépés. Ülj le. Igyál egy korty kávét. Beszéljünk erről.

Van az, akiért tényleg bármit: költözéskor cipelnéd a mosógépet a negyedikre, éjjel kettőkor elmennél érte a világ végére, sőt, még a „kóstold meg, ezt imádni fogod” gyanús kanalas támadásokat is túléled. Aztán ugyanazzal a lelkesedéssel képes vagy kiborulni azon, hogy megint a kupak nélküli fogkrém úgy néz ki, mint egy kiszáradt lávafolyam. Romantika, 2026-os kiadás. És itt jön a paradoxon: sokszor nem a nagy gesztusoknál bukunk el, hanem a mindennapi „engedd már” helyzetekben. Abban, hogy a másik olyan, amilyen. Nem olyan, amilyennek te szeretnéd, hogy legyen.