Gondoltad már ezt: „Na jó, holnaptól rend lesz…”? Aztán másnap reggel ugyanott állsz, ugyanazzal a bögrével, és az edzős cuccod megint egy dekoratív kupacban pihen a széken. Ismerős? A visszatérő hibák nem azért bosszantóak, mert „jaj, hát megint elrontottam”, hanem mert közben valahol mélyen mindig elhisszük: most tényleg más lesz. És ez a rész a legviccesebb… meg a legkegyetlenebb.

Tudod, mi a közös egy túlpörgő agyban és egy mosógépben centrifuga üzemmódban? Mindkettő olyan tempón forog, hogy legszívesebben ráírnád filccel: „Ne nyúlj hozzá, amíg el nem csendesedik.” Csakhogy a mosógépen van stop gomb. Az agyadon meg… hát, papíron nincs. A gyakorlatban viszont van egy kis, olcsó „vészleállító”, csak senki nem csomagolta bele a használati utasításba. És igen: túlgondolkodóként valószínűleg te már rég kitaláltad, miért nem fog működni. (Nyugi, erről is beszélünk.)

Nem az időd kevés, hanem a fejed van tele felesleges zajjal. Nekem ez egy teljesen hétköznapi helyzetben ütött be: ültem a kanapén, és már megint azon pörögtem, hogy „mit rontok el”, miközben valójában csak jobb kérdéseket kellett volna feltennem magamnak.

Van az a januári pillanat, amikor hirtelen mindenki vezérigazgató lesz a saját életében. Új füzet. Új app. Új fogadalom. „Idén végre rendbe teszem magam.” Aztán jön egy átlagos kedd, egy túl hosszú nap, egy „csak egy rész”-nek indult Netflix-maraton… és a nagy cél ugyanott végzi, ahol a karácsonyi bejgli morzsái: a kanapé repedéseiben.