A buszon uralkodó kellemes csendet a két fiával felszálló apa törte meg. Az apa leült egy székre és mereven bámult maga elé, míg a gyerekek őrült módjára viselkedtek. Ordibáltak, rohangáltak, más emberek lábára tapostak. Nyilvánvaló volt, hogy mindenkit zavarnak. Mit tettél volna a helyemben? Szóltál volna nekik, hogy viselkedjenek? Vagy az apának, hogy szedje ráncba a gyerekeit?
A türelmem rohamosan fogyott, végül az utóbbi mellett döntöttem, és megszólítottam az apát. „Ne haragudjon, de a gyermekei mindenkit zavarnak, legyen szíves, tegyen valamit!” A férfi, mintha álmából rázták volna fel, rám nézett zavartan és azt mondta: „Ó… Valóban… Tennem kellene valamit, nem igaz? Tudja, most jövünk a kórházból, ahol a feleségem épp elhunyt. A fiúk valószínűleg így vezetik le…” Akkor, abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak szétnyílna a föld és elnyelne. Rettenetesen szégyelltem magam.
Ez a történet nem velem történt meg – de mélyen belém ivódott, amikor olvastam: nem tudhatom, hogy mi a másik ember története, aki engem idegesít. Valahányszor egy goromba kiszolgálóval van dolgom, próbálok erre gondolni és elfogadni, hogy nem velem van baja a másik embernek.
Ez az elv még inkább érvényes a hozzám közel álló emberekre: tőlük elvárom, hogy elmondják nekem, hogy velem van problémájuk. Ha nem mondanak semmit, viszont gorombán viselkednek, nem veszem magamra – tudom, hogy valaki vagy valami más okozta a frusztrációt nekik (és nem én) és igyekszem türelmes lenni velük. Ha meg már nekem is telik be a pohár, megpróbálom a tudtukra adni, hogy megértem, hogy haragosak, tudom, hogy nem rám, de rosszul esik, hogy velem is gorombán viselkednek.
Nagyon sok frusztráció ér bennünket az életünkben és ezek következtében gyakran azokat az embereket bántjuk, akik ártatlanok. A fenti technikák segítenek, hogy ezt elkerüljük, illetve abban is hasznunkra válnak, hogy ne húzzuk fel magunkat minden apróságon.
Sikert és boldogságot: