Motiváció

A ring sarkában állsz. A reflektor a másik srácot követi, a közönség az ő nevét skandálja. Te meg ott vagy kopott kesztyűben, és valahogy senki nem számol veled. Furcsa érzés. Kicsit sért, kicsit felszabadít.

Este beesel az ágyba, és nem a fáradtság a gond. Hanem az a tompa érzés, hogy „oké volt” a nap. Csak épp nem volt jó. Nem volt izgalmas. Nem volt a tiéd. Csak elment melletted.

Van az az ismerős, aki tíz éve ugyanazzal a lendülettel meséli, hogy „miatta ment tönkre minden”. A főnök, az ex, a szülők, a gazdaság, a balszerencse. És van a másik fajta ember, aki kapott egy jókora pofont az élettől, feltápászkodott, és ma már abból él, amit akkor tanult. Nem a szerencséjük más. A hozzáállásuk. Az egyik a múltban parkol. A másik beindítja a motort.

Tudod, mi a közös a légballonban és a boldogságodban? Mindkettő csak akkor emelkedik, ha elengedjük a plusz súlyt. A gépnek le kell dobni a felesleges terhet. Te meg… gyakran inkább felveszed.

Álltál már úgy a buszmegállóban, hogy a menetrendet bámultad, és közben mögötted vérnarancssárga lett az ég? A járat késett. A naplemente nem. Mégis az előbbire figyeltél.

Az élet tényleg olyan, mint egy IKEA-bútor. Ott a doboz, benne minden alkatrész, még az a rejtélyes imbuszkulcs is, amit sosem kérdeztél, de mindig megkapod. A kérdés nem az, hogy megvan-e minden darab. Hanem az, hogy nekiállsz-e összerakni.

Nézz csak körül egy átlagos kávézóban vagy a buszon: mindenki a telefonját bámulja, mintha az élet értelme a következő Instagram-sztoriban rejlene. Reagálunk, válaszolunk, görgetünk – és közben elfelejtünk élni. Olyan ez, mint egy végtelen buszjárat: ülünk hátul, zötykölődünk, és valaki más dönt a kanyarokról.

Utálod a munkádat. Fáraszt a kapcsolatod. Rossz kedvű vagy minden egyes hosszabb közösségimédia-kör után. Mégis csinálod tovább. Mint aki minden reggel fejbe veri magát egy kalapáccsal, majd csodálkozik, hogy estére fáj a feje.