Ha néztél már zombi apokalipszises filmet, talán ismerős a látvány: céltalanul bolyongó figurák, üres tekintetek, nulla irány. Valahogy így fest most a huszonéves srácok jelentős része is. Nem mintha rossz emberek lennének – egyszerűen csak elvesztek. Scott Galloway, a New York-i egyetem szókimondó marketingprofesszora szerint itt az idő, hogy a fiatal férfiak visszaszerezzék az életük fölötti irányítást. Nem mantrákkal meg „önmegvalósítással”, hanem négy nagyon is földi dologgal: edzéssel, kajával, pénzzel és munkával.

A jó bor és a tartós kapcsolat között több a hasonlóság, mint hinnéd. Mindkettő idővel érik, de csak akkor, ha van bennük valami különleges összetevő. A párkapcsolatok esetében ez nem más, mint a közös nevetés – és nem, most tényleg nem viccelek.

Van az a típus, aki folyton arról beszél, mennyire fontos a pozitív gondolkodás, közben pedig panaszkodik, hogy „már megint rossz az idő”. Vagy az, aki a munka és magánélet egyensúlyáról prédikál, miközben heti hetven órát dolgozik. Ismerős? Olyan ez, mintha egy cukrász beszélne a cukormentes élet előnyeiről, miközben egy krémest majszol. A szavak nem sokat érnek, ha nem követi őket tettek sora.

Csak pörögsz, de valójában sehová sem jutsz? A telefon pittyeg, a határidők szorítanak, és valahol a háttérben a gondolataid is úgy kavarognak, mint egy túltöltött mosógép centrifugája? Ez a cikk neked szól. Mert lehet, hogy épp most jött el az a pillanat, amikor meg kéne állnod. Nem holnap, nem majd, ha „vége lesz a hajtásnak” (spoiler: soha nem lesz), hanem most. Itt és most.

Amikor a tavaszi nagytakarításnál nekiállsz a szekrénynek, tudod, mi történik: előkerül a 2008-as farmer, amit „majd egyszer újra felveszel”, és az a bögréd, amihez ugyan ragaszkodsz, de a füle már a múlté. Na most képzeld el ugyanezt a fejedben. Hány elavult gondolat, szokás és önkorlátozó hiedelem porosodik ott, mint egy mentális padláson felejtett kacat?

Vannak emberek, akik úgy élnek, mintha örökre a jelzőlámpánál ragadtak volna – a motor jár, a cél ott van a szemük előtt, de valamiért nem indulnak el. Azt hiszik, a világ akadályozza őket. Pedig gyakran ők maguk ülnek a féken. A jó hír? Te nem autó vagy. Te bármikor leveheted a lábad a pedálról.

Láttál már olyan embert, aki mintha titokban szuperhős lenne? Aki hajnalban már fut, napközben világot ment, este pedig még mindig mosolyog? Sokáig azt hittem, ezek az emberek valami különleges képességgel születtek. Aztán rájöttem: nem a génjeikben van a titok, hanem a fejükben.

Van egy különleges szuperképességünk, amit ritkán használunk okosan: bármit el tudunk rontani. És ez nem tragédia – ez maga az emberi lét. Gondolj bele: hány dologban próbáltál már jobb lenni, csak azért, mert „kell”? Aztán rájöttél, hogy a lelkesedésed lassan elszivárog, és az egész egy kínlódás. Pedig ha megtanulod okosan kezelni a „feladást”, az az egyik legnagyobb erőforrásod lehet.

Van, aki az ötleteit úgy őrzi, mintha aranyrudakat dugdosna a párnája alá. Fél, hogy ha megosztja őket, akkor szegényebb lesz. Pedig az ötletek nem olyanok, mint a pénz vagy az alma, amit ha odaadunk, nekünk kevesebb marad. Az ötletek inkább olyanok, mint a tűz – minél több gyertyát gyújtasz vele, annál világosabb lesz a szoba.

Van valami különös abban, ahogy az élet működik. Akár zongorázni tanulsz, akár egy kapcsolatot próbálsz életben tartani, akár azt szeretnéd, hogy végre ne háromnapos fellángolás legyen az „új életed” – mindig ugyanoda lyukadsz ki: az ismétléshez. Igen, ahhoz a bizonyos unalmas, szürke, kicsit monoton dologhoz, ami valójában a legnagyobb varázslatot rejti magában.