Van az a pillanat, amikor egy film olyan hangosan sikítja, hogy „ez menthetetlen”, hogy szinte hallod a vészcsengőt a fejedben. A sztori lapos, a poénok kínosak, te meg ott ülsz, és ahelyett, hogy felállnál, elkezdesz alkudozni magaddal: „jó, de már kifizettem…”. Na, és most csavar: pontosan ugyanez történik rengeteg párkapcsolatban is. Nem azért maradunk, mert jó. Hanem mert „már túl sok benne a közös”.

Az amatőr sokszor ott rontja el, hogy mindenre választ akar adni. Mindenre igent, mindenre megoldást, mindenre reakciót. Olyan, mint a kezdő zongorista, aki a teljes billentyűzetet végigtapossa, hátha egyszer csak megszületik a „Für Elise 2.0”. A mester viszont tudja, hogy a zene nem attól lesz zene, hogy több hangot teszel bele. Hanem attól, hogy van benne szünet. A haladás nagyon gyakran nem „még egy dolog” hozzáadása. Hanem egy dolog elhagyása.

Van az a pillanat, amikor már a „Hogy vagy?” kérdésre is automatikusan rávágod, hogy „megvagyok”, és közben érzed, hogy ez inkább állapotjelentés, mint válasz. Nem tragédia. Csak jelzés: valahol túl sok felesleges cuccot cipelsz. A jó hír: nem kell új énedet kitalálni. Elég pár dolgot nem csinálni tovább. Négyet mondok, amik meglepően sok boldogságot tudnak visszahozni – már attól, hogy elkezded letenni őket.

Kezdjük az alapoknál: ha töltött káposzta érkezik feléd ballisztikus pályán, akkor a „kommunikációs tréning” most nem prioritás. Ilyenkor az életösztön dolgozik, és teljes joggal. Viszont amíg a lépcső alatti szekrényben összekuporodva hallgatod, ahogy a villák passzív-agresszíven csörömpölnek, van időd rájönni valamire: a következő vihar előre be van írva a naptárba. Csak még nem kaptad meg róla a meghívót.