Gyerekként egy piros színű, nyitott tetejű Jeep Wrangler matchbox-szal játszodtam, s arról álmodoztam, hogy egy nap majd ilyet vezethetek. Az álom feledésbe merült, azonban jó harminc évvel később szembetaláltam magam egy Wranglerrel. És megmozdult valami odabent. Azt éreztem, hogy kell nekem ez az autó. 

Végül nem pont azt, de egy hasonlót megvásároltam. Használt volt, ütött-kopott, de sikerült, volt egy igazi Wranglerem! És mit éreztem? Hmm… különösebben semmit. Élvezet volt vezetni, szinte megállíthatatlan volt – na jó, egyszer rendesen beragadtam vele a sárba -, de úgy általánosságban elmondható, hogy nem lettem boldogabb tőle. Pedig hát ez volt a gyerekkori álmom! 

Csak most értettem meg, hogy miért. Ez egy álom volt és nem egy cél, ráadásul régi, lejárt álom. Gyerekként lelkesített a gondolat, hogy majd lehet egy ilyen autóm. Elképzeltem magam benne, ahogy vezetem és száguldok hegyen-völgyön át. De nem akartam ezt, csupán magát a gondolatot. 

Felnőttként a gyerekkori álmot egy csettintésre változtattam céllá – megfontolatlanul -, amit aztán cakk-pakk valóra is váltottam. S mivel nem volt mögötte semmi mély elhatározás, nem volt tőle sikerélményem, nem töltődtem fel tőle. Az autót alig két hónap után eladtam.

Az álmok néha jobb, ha megmaradnak álmoknak.

Sikert és boldogságot: