Sokszor megesik velünk, hogy emocionális fájdalom ér, sajnos a legtöbb ember ezt gyengeségnek ítéli vagy lényegtelennek tartja. Ez a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk.
Bizonyára ismered az érzést, amikor egy rossz mozdulat következtében anyósod jut eszedbe. Igen, arra gondolok, amikor bevered a könyököd és a kisujjadig zsibbad az alkarod. Ez az érzés teljesen normális, nem igaz? Beverted, fáj, megtanultad a leckét. Következőben, amikor a borospoharat leemeled a felső szekrényből, egészen biztos, hogy odafigyelsz a konyhapult sarkára. De nem azért, mert nem szívesen gondolsz anyósodra borozgatás közben (ki igen?), hanem annál az egyszerű ténynél fogva, hogy borzasztóan fáj.
Ez az, amit mindenki, te is, én is, az anyósod és még az ötéves Pistike is tud: ha megütjük valahol, az fáj, tehát következőben jobban vigyázunk. A fájdalom tehát egy jó dolog! Hiszen megtanít bennünket arra, hogyan legyen minél kevesebb kék-zöld foltunk, meg vérző sebünk, vagy ami még fontosabb: hogyan éljük túl a napot.
Eddig ez rendben is van. De miért van az az érzésünk, mintha valaki kitépte volna a szívünket a mellkasunkból, amikor a pasink (akivel már hét éve járunk és akivel már a nászutunkat tervezgetjük) üzleti útra megy, majd SMS-ben szakít velünk? Azért, mert hibát követtünk el. Ahogy nem figyeltünk a konyhasziget sarkára, úgy nem vettünk észre… valamit. És bizony a lelki fájdalom legalább annyira – vagy még jobban – tud fájni, mint ha a nagy lábujjunkkal találtunk volna rá a rég elfelejtett kávézóasztalunk lábára.
A fájdalom egy nagyon fontos információ számunkra arról, hogy valami rossz dolog történt, ami veszélyezteti az épségünket vagy épp az életünket. És ami igazán fontos, hogy a testünk (pontosabban az agyunk) nem tesz különbséget a fizikai és a lelki fájdalom között. Csak annyit tud csinálni, hogy jelez nekünk, hogy ez így nincs rendben, következőben figyeljünk oda jobban!
De a fájdalom mindig hasznos – bár sokszor nem úgy érezzük, ezért szőnyeg alá söprünk dolgokat vagy eltereljük róla a figyelmünket. Pedig ha odafigyelnénk ezekre a jelzésekre, sokkal több baklövéstől óvhatnánk meg magunkat. Mindentől természetesen nem, de sokkal fontosabb, hogy mitől igen. Ugyanis az elnyomott emocionális fájdalom az, ami sok embernél szorongást és depressziót idéz elő. De ha azt épp nem is, okozhat mély szomorúságot, düh- vagy pánikrohamokat, őrjöngéseket, szégyenérzetet. És a legtöbb esetben megromlott önbecsüléssel jár. S ha nem foglalkozunk mindezekkel, a testünk tovább próbálkozik: ok nélkül szédülhetünk, hasmenésünk lehet, fájhat a fejünk vagy a gyomrunk, begörcsölhet a nyakunk és még sorolhatnám.
Mi a megoldás? Nos, ha nem lett volna eddig világos: sokkal fontosabb az, hogy mit ne tegyünk, mint az, hogy mit igen, azaz ne hagyjuk figyelmen kívül a jeleket. Ha fáj, okkal fáj. Ne nyomjuk el, hanem érezzük át és vonjuk le a tanulságot. Igyekezzünk nem elkövetni ugyanazt a hibát a jövőben (feltéve ha a mi hibánk – és bizony legtöbbször az). Ne legyintsünk, hogy ez semmiség, mert ha fáj, akkor nem az! Nézzük meg, miért fáj, és dolgozzuk fel magunkban vagy akivel épp kell.
Sikert és boldogságot: